Hány keresztény van Magyarországon?

A rövid válasz a címbeli kérdésre: Attól függ, hogyan számolsz és még inkább attól pontosan mit is számolsz. Ám mielőtt belekezdenénk, szögezzük le a legfontosabbat: A vallási, világnézeti szabadsághoz való jog nem a számoktól függ, és a valódi vallási, világnézeti szabadsághoz elengedhetetlen az állam vallási semlegessége. 

Aki Magyarországot „keresztény országnak” szeretné láttatni, ahogyan ezt Magyarország vatikáni nagykövete tette a katolikus egyházfő, I. Ferenc pápa idei budapesti látogatása előtt, az véletlenül sem helyesbít, amikor a vele készülő interjúban a Vaticannews újságírója kérdését felvezetve kijelenti, „We know that about 60% of the [Hungarian] population is Catholic.” (Azaz „Tudjuk, hogy a lakosság hozzávetőlegesen 60%-a katolikus”.) Aki reálisabb képet szeretne kapni, az a vallási szertartáson való részvételről készült statisztikákat nézi meg, vagy a személyi jövedelemadó második 1%-os felajánlásait. 

Rengeteg lehetőség van a „keresztények” számának növelésére. Ezek közül a leggyorsabb és legkézenfekvőbb a kérdés „megfelelő” megfogalmazása és a válaszlehetőségek „megfelelő” tálalása, ahogyan azt a KSH tette a népszámlálási kérdőíven. Már az adatgyűjtési íven szereplő kérdés („Mi a vallása, felekezete”?) sem semleges, hanem azt sugallja, hogy a válaszadónak „kell”, hogy legyen vallása, és aki a valóságot hívebben tükröző képet szeretne kapni, az úgy kérdezett volna, hogy „Van-e Önnek vallása, felekezete, és ha igen, melyik az?” Az „ateista” válaszlehetőséget ezúttal – a magyar egyháztörvény rendelkezéseinek is ellentmondva – a magyarországi felekezetek hosszú legördülő listájából kellett kibogarászni (annak ellenére, hogy a MATT többször is jelezte a KSH-nak, hogy ez így elfogadhatatlan). 2011-ben egyébként a kérdés (amely annak idején csak utólag, a KDNP nyomására került az ívre) még úgy hangzott, hogy „Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?”, az „ateista” válaszlehetőség pedig a „nem tartozik vallási közösséghez, felekezethez” és a „nem kíván válaszolni” mellett szerepelt az íven. (Szigorú értelemben persze az „ateista” úgymond „hibás” válasz a „Milyen vallású vagy?” kérdésre, hiszen az ateizmus éppúgy nem vallás, ahogyan a „kopasz” nem hajszín, a bélyegnemgyűjtés nem hobbi és a cölibátus nem szexpóz. Ennek ellenére ezt a választ mégis sokan alkalmasnak tartjuk arra, hogy megértessük a kérdezővel az álláspontunkat.)

Persze a direkt tudománytalanul feltett kérdés mellett számos más mód is van arra, hogy a lakosságot a vallás felé tereljük. A világnézeti kérdésekről nem különösebben elgondolkodókat pusztán a konformizmusuk is „vallásos” emberekké teszi, ha olyan környezetben élnek, amelyben csak a „vallásos” ember számít jó embernek, és amikor a közmédia minden csapjából is ez folyik, nem kell különösebb csoda ahhoz, hogy egy tudatos kisebbségen kívül „mindenki” vallásosnak mondja magát a felméréseken. Épp ezért a szociológusok elkezdték a vallási szertartásokon való részvételt mérni és ebből következtetni a lakosság vallásosságának a mértékére, bár persze ez is kétes mérce ott, ahol az állami oktatási rendszer kivéreztetése következtében „jó” iskolából csak egyházi van, amely megköveteli a rendszeres templomlátogatást, vagy ahol plébánosi ajánlás kell, hogy az ápolásra szoruló dédinek jusson hely egy erre szakosodott intézményben. A szociális biztonsági rendszer leépítése is kiválóan alkalmas a társadalom „vallásosabbá tételére”, mert így azok, akik egészségügyi vagy egyéb okból képtelenek eltartani magukat, kénytelenek valamely egyház (államilag finanszírozott) kegyeire bízni magukat, ha nem akarnak éhenhalni vagy megfagyni. És persze minél kevésbé képes egy társadalom biztonságot nyújtani a tagjainak, annál nagyobb a szorongás, és annál többen a vallásos hitben keresnek érzelmi vigaszt, támaszt és biztonságérzetet. Magyarországon a második 1%-os felajánlások jelenthetnének még támpontot a lakosság vallási kötődéseihez, de ezt az adatot legújabban teleszemetelik azok, akik amolyan ellenzéki protestszavazatként Iványi Gábor metodista egyházának ajánlják fel az adójukat, holott visítva menekülnének, ha a metodista tanításokhoz lennének kénytelenek igazítani az életvitelüket.

Ilyen peremfeltételek mellett a népszámláláson megállapított vallási adat akár milyen alacsony vagy magas, de biztosan magasabb a valósnál, és akkor még azt az alapvető kérdést nem is érintettük, hogy ki mit ért „vallásosság” alatt.

Pofára esés lesz abból, ha egyenlőségjelet teszünk azok közé, akik egy-egy egyházhoz tartozónak mondják magukat, és azok közé, akik annak az egyháznak a sajátos tanításaihoz és szabályaihoz igazítják az életüket. Amikor valaki „keresztény”-nek, „katolikus”-nak vagy „református”-nak mondja „mi a vallásod” kérdésre, ez alatt egészen eltérő dolgokat érthet: „valamikor gyerekkoromban megkereszteltek”, „templomban házasodtam”, „részletesebben ismerem az egyházam tanításait és ahhoz igazítom az életemet”, „amit a pap/lelkész mond, az hatással van a mindennapjaimra”, „a családom hagyományosan katolikus/ evangélikus/ református”, „szoktunk karácsonyozni”, antiszemitáknál esetleg pusztán annyit, hogy „nem vagyok zsidó, bazmeg”. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy hányféleképpen értelmezik a keresztény tanítások mibenlétét, és hogy ezek az értelmezések mennyire összebékíthetetlenek egymással (ha nem lennének kibékíthetetlenek, teljesen felesleges lenne párhuzamosan fenntartani sok tucat keresztény egyházat).

Hogy mekkora távolság van felekezethez tartozás és az egyházi tanítások elfogadottsága között, arra jó példa a Szemlélek katolikus portál egy tavalyi felmérése, illetve a vasarnap.hu egy gyorsan törölt cikke. A cikk szerzője a 2021-re halasztott katolikus megaesemény, a szervezők szerint 75 ezer főt vonzó többnapos Eucharisztikus Kongresszus kapcsán osztotta meg azt a döbbent és fájdalmas felismerését, hogy a budapesti katolikusok (a fővárosban a 2011-es népszámláláson 1,78 millió lakosból 500 ezren mondták magukat római katolikusnak) nem hajlandók megtenni két-három BKV-megállót, hogy részt vegyen egy ilyen meghatározó eseményen, amelyen a pápa is mondott szentmisét. A Szemlélek megbízásából 2022 őszén egy marketingcég által készített felmérést, amely ugyan korlátozottan reprezentatív (már csak azért, mert 500 főt kérdeztek telefonon, és köztük túlreprezentálva voltak a „tartósan otthon lévők”), de az mégis tanulságos, hogy míg a megkérdezettek 70%-a kereszténynek mondta magát, a válaszadók 94%-a nem érezte magát megszólítva sem a több, mint 30 milliárd forint közpénzből összesen állítólag 75 ezer résztvevővel megtartott egyhetes katolikus Eucharisztikus Kongresszus*, sem a Reformáció Emlékéve**, sem az Úrvacsora Éve*** által - ezek olyan arányok, hogy matematikailag még akkor is 90% feletti közöny jön ki a keresztényekre, ha azt feltételezzük, a 30%-nyi nem keresztény válaszadót 100%-ban hidegen hagyták ezek a rendezvények (azaz nulla azok száma, akik kívülállóként érdeklődtek az események iránt). A felmérésből kiderül az is, hogy a magukat kereszténynek mondók zöme egyetlen egyházi vezetőt és egyetlen keresztény médiaterméket sem tud felsorolni, és hogy azoknak az aránya, akiket morális döntésekben „teljes mértékben” vagy „nagyjából” a keresztény egyházak kommunikációja befolyásol, 16,4%, míg a válaszadók 64,2%-át semmilyen mértékben nem befolyásolják az egyháza üzenetei. De még aki egyházi rendezvényeket látogat is, az sem feltétlenül spirituális okokból teszi, hanem a közösségi élményért – míg a katolikusok csíksomlyói búcsújára háromszázezren zarándokolnak el, a katolikus egyházfő 2023. tavaszi budapesti vasárnapi miséjét 20-25 ezer fő hallgatta ülve a Kossuth téren, és további pár ezren állva a környező utcákban és tereken.

A nagyobb egyházakat persze régóta feszítik a viták arról, hogy mennyire mutatkozzanak vonzónak az egyháztól távoliak számára, és mennyire hangosan ragaszkodjanak az őket az emberiség többi részétől megkülönböztető tanításokhoz, és ennek a vitának egy aspektusa ez a számháborúzás. A legitimizáció céljából persze jónak tűnik a nyilvánosság előtt minél nagyobb létszámúnak mutatkozni, de ha elkezdik maguk is elhinni, hogy a felmérésekre adott "egyháztag vagyok" válaszok, akkor a valóság előbb-utóbb arcul fogja őket csapni, mert az egyháztagság és a "spirituális" kereszténység, a hit az eucharisztia/ úrvacsora szentségében, az Istenhez/Jézushoz való személyes kapcsolódásban és a különféle egyházak egyike által közvetített tanítások abszolút igazságába vetett hit között szakadék tátong. 

Persze magának a népszámlálásnak a vallásra vonatkozó kérdése nem azt a célt szolgálja, hogy tudományosan megalapozott, hű képet adjon a valóságról - a „vallásosság” összetett kérdését csak összetett szociológiai vizsgálatok tudják bemutatni, ami persze a korábbi népszámlálásokon gyűjtött vallási adatokra is igaz (és ne áltassuk magunkat: azonban a történelmi korokban is, amikor az egyházak uralmát senki nem merte nyilvánosan megkérdőjelezni, sem hittel mindenki őszintén az adott egyház tanításait). Az ország jelenlegi politikai vezetése a népszámlálás vallási adatsorát az állam és az egyházak összefonódásának az igazolására fogja használni, akár magas, akár alacsony lesz a "vallásosak" száma: ha magasnak tartják a magukat felekezethez tartozók aránya, akkor a kormánypártok erre hivatkozva részesítik továbbra is előnyökben az egyházakat a többi civil szerveződéshez képest, ha pedig a 2011-es adatokhoz képest csökkent a lakosság vallási kötődése (akármit is jelentsen ez), akkor azért kell még több közpénzt biztosítani az egyházaknak, mert még nem sikerült elég kereszténnyé tenni az országot. 

Még a népszámlálási adat persze azt is igazolja majd, hogy Magyarország korlátozottan keresztény ország, hiszen lesznek, akik nem kereszténynek vallják magukat. Az alapjogok azonban nem függnek statisztikai adatoktól: vallási és világnézeti szabadság csak akkor valós szabadság a gyakorlatban is, ha helyreállítjuk az állam vallási semlegességét.

* A néhány évente szervezett eucharisztikus kongresszusokon a katolikus hívők röviden és leegyszerűsítve azért gyűlnek össze, hogy a legfontosabb szentségüket, az úrvacsorát ünnepeljék és ebben elmélyüljenek.

** A Reformáció emlélévét 2017-ben tartották annak a emlékére, hogy a hagyomány szerint Luther Márton 1517. október 31-én a korban megszokott módon kifüggesztette a wittenbergi várkapura a „95 téziseit” (azaz megvitatást igényló teológiai kérdések és egyházszervezési visszásságok 95 pontos listáját), amivel elindította a végül az európai nyugati kereszténység katolikusra, evangélikusra, reformátusra, illetve további, kisebb közösségekre való szakadásához vezető reformációt.

*** A Magyar Evangélikus Egyház által 2022-re szervezett rendezvénysorozat az úrvacsora megünneplésére és az abban való elmélyülésre.