ISIS-hez hasonló szervezetekből is született már elismert állam

Szaúd-arábia

ISIS-hez hasonló szervezetek nem először tombolnak az arab térségben, sőt egy hasonló csoportjuk egy máig világszerte elismert államot alapított.

 

A Közel-Keleten tomboló fanatikus szélsőségességet az emberek gyakran a középkorban, szervezett keretek között zajló kegyetlenkedésekkel párosítják, pedig nem is olyan régen, hasonló atrocitásoktól volt hangos a sajtó, csak épp nem nagyon olvasta nyugaton senki az Oszmán Birodalom híreit.

Más felekezetekhez hasonlóan a muszlim világra is jellemző volt a megosztottság. Az iszlám története során többször is szembe nézett önmagával, ami gyakran a gyökerekhez, az eredeti és szó szerint értelmezett szent írásokhoz való visszatérést eredményezte. A gyarmatosítás időszaka azonban új változásokat hozott ebben is, ami radikálisabb reformfolyamatokat indított el az iszlám világában.

Európa a hatalmát, gyarmatosítóként az új, külső területekről beáramló nyersanyagoknak köszönhette, ami a belső kereskedelmet jelentősen fellendítette és később az ipari forradalom hatására nemcsak felzárkózott az iszlám által dominált területek fejlettségéhez, de fokozatosan el is hagyta azokat. Európa gazdasági-társadalmi fejlődése maga után vonta a katonai-technológiai fölény kivívását is, ami a lassan hanyatló iszlám térségek irányába meginduló gyarmatosító politika felgyorsulását eredményezte. A XIX. század végére, a XX. század elejére a muzulmán területek többsége európai gyarmatosító hatalmak alárendeltségébe került.

A sok évszázados, felemelkedést és sikert hozó hódító politika után az iszlám közösség fejlődése megállt és hosszantartó politikai és kulturális hanyatlás vette kezdetét.

A nagyság elvesztése, a nyomorúságos valóság csak meglehetősen későn tudatosult a muszlim társadalomban, ezért a megújhodási és reformmozgalmak is csak későn, a megalázó gyarmati sorba kerülés veszélyének felerősödésével vette kezdetét.

A régi idők dicsőségének elvesztésén bánkódó muszlimok számára a gyarmatosítás katasztrofális következményekkel járt. A vallási reformok és az antiimperialista törekvések egymást erősítve indultak be szerte a muzulmán világban, hiszen az emberek számára szinte egyedüli alternatívául szolgáltak a nyomorúságból való kitörésre és a változások előmozdítására.

Reformáció a terror eszközeivel

Az Arab-félszigeten a 18 század közepén is egy új, erősen konzervatív irányzat ütötte fel a fejét, ami nem kizárt, hogy több más fundamentális nézethez hasonlóan, ma a történelemkönyvek fülszövegében szerepelne, ha a XX. századi események, többek között a félszigeten felfedezett óriási olajkincsek ezt nem akadályozzák meg1.

A történet Muhammad ibn ʿAbd al-Wahhabbal, egy muszlim hitszónokkal kezdődik aki az arábiai Nadzsd (Nejd) vidékéről származott, és egy erősen vallásos neveltetést követően, elszántan tanulmányozni kezdte az iszlám világot. Wahhab a környék vallási iskoláit járva Iránban és Irakban egy középkori jogtudós Ibn Tajmijja eszméinek hatása alá került, aki a Próféta korának puritán erkölcsfelfogását hirdette és határozottan szembehelyezkedett minden modern, újszerű hitgyakorlattal, amelyek az iszlám tisztaságát, erejét és jövőjét veszélyeztették.

Wahhab nézeteit, nagy tömegeket felkorbácsolni képes szónoklataival kezdte el terjeszteni, ami olyan iszlám hagyományokkal szemben is harciasan lépett fel, mint a mekkai Kába kő (Isten lakhelyének) imádata, vagy a Próféta medinai sírhelyének kultikus tisztelete. A heves hitszónok első dizsihádját (szent háborúját) Mohamed Próféta sírhelyével szemben tanúsított kultikus tisztelet megfékezésére hirdette, amit a szent szövegek értelmezése szerint Wahhab és követői bálványimádásnak minősítettek.

A vahhabiták a kor ISIS-e?

A harcokat a helyi Oszmán erők még időben elfojtották ám Wahhab reformtörekvései továbbra sem csitultak. Jól időzített házasságnak köszönhetően egy nadzsi törzsfő, Ibn Szaúd személyében befolyásos támogatót talált, majd kettejük szövetségével kezdetét vette a félsziget erőszakos reformációja. Az új mozgalom módszerei e tekintetben csupán a technológiában különbözött az elmúlt években erőszakoskodó ISIS-től, technikában és módszerekben azonban aligha lehetne különbséget találni a két csoport között.

Image
Muhammad Abd Al-Wahhab (középen)

Muhammad Abd Al-Wahhab (középen)

Térítési hadjáratok következtében a 18. század végére Wahhab és Szaúd szövetsége magukénak tudhatta Arábia középső és nyugati területeit. A lendület pedig Wahhab 1792-ben bekövetkezett halálával sem torpant meg. 1802-ben benyomultak Szíriába és Irakba, ahol a síiták szent helyeinek szisztematikus elpusztításával mutattak hitet. Egy évvel később pedig már elfoglalták Mekkát, majd Medinát is. Az ekkor elkezdődött fanatikus tombolás az iszlám világot is megdöbbentette, hiszen még a Próféta és hozzátartozóinak nyughelyeit is feldúlták, a város lakosait kegyetlenül lemészárolták, az ott lévő és oda utazó zarándokokat pedig tanaik elfogadására kényszerítették.

Image
Muhammad Abd Al-Wahhab (balról a második)

Muhammad Abd Al-Wahhab (balról a második)

Az akkoriban már sok problémával küszködő Oszmán Birodalom Mohamed Alit, Egyiptom alkirályát, jól felszerelt hadseregével küldte ki a fanatikusok megfékezésére, ami sikeres küldetésként zárult. 1818-ban az alkirály teljesen felszámolta a vahhabita erőket, elfoglalta fővárosukat (ad-Daríja), és visszaállította az Oszmán Birodalom fennhatóságát.

Image
Arábia földrajzi és politikai képe 1898-ban (Kép: Wiki/Kit36a)

Arábia földrajzi és politikai képe 1898-ban (Kép: Wiki/Kit36a)

Image
Az 1911-ben készült fotón wahhabita katonai egység látható Abdulaziz al-Saud vezetésével. 1902 és 1930 között az ultra-konzervatív vahhabita iszlám szellemiségben, erőszakkal egyesítették a félsziget törzseit, a módszerek miatt sokan a modern dzsihádista mozgalmak szellemi elődjének tekintik a vahhabitákat.

Az 1911-ben készült fotón wahhabita katonai egység látható Abdulaziz al-Saud vezetésével. 1902 és 1930 között az ultra-konzervatív vahhabita iszlám szellemiségben, erőszakkal egyesítették a félsziget törzseit, a módszerek miatt sokan a modern dzsihádista mozgalmak szellemi elődjének tekintik a vahhabitákat.

A fanatikus vahhabita erők leverésével a mozgalom azonban nem szűnt meg létezni. Az Arab-félsziget középső területein sikerült megőrizniük az identitásukat, és szigorú hitelveiket bonyolult törzsszövetségek és gazdasági kapcsolatok kialakításával tovább terjeszteni. A 20. századra a befolyásuk pedig tovább nőtt. A "Wahhabi szövetség” prominens tagja, Muhammad al-Szaúd nadzsi a századfordulón szultánná koronázta magát, majd Rijád 1902-es elfoglalását követően, véres harcok árán terjesztette ki fennhatóságát a szent helynek számító Mekka és Medina körzetére. Ezt követően kinyilvánította, hogy a szaúdi király, azaz személyesen ő lesz a szent helyek őrzője és a zarándokok védelmezője.

Image
Az első szaúdi király, teljes nevén Abdulaziz ibn Abdul Rahman ibn Faisal ibn Turki ibn Abdullah ibn Muhammad Al Saud

Az első szaúdi király, teljes nevén Abdulaziz ibn Abdul Rahman ibn Faisal ibn Turki ibn Abdullah ibn Muhammad Al Saud

Az ország függetlenségéről szóló okiratot (Szaúd-Arábia Egyesült Királyság) 1927 májusában írták alá, de a tényleges államalakulat csak 1932-ben jött létre, nemzetközi elismerése mind a világi hatalmak, mind pedig a muszlim közösség részéről, csak hosszú évek után történt meg.

Fanatizmusból államvallás

Ibn-Szaúd király lett az új szaúdi állam elnöke is, aki első intézkedéseivel állami rangra emelte a vahhabizmust. Az iszlám szigorú irányzatának bevezetése a térségbeli muszlim államokat is megosztotta, egyesek rosszallásukat fejezték ki, mások az iszlám reformmozgalmak új jelképét látták megszületni az ország képében. Az elnök a következő huszonöt évben folytatta az ország egységesítését, megnyerve magának és hitének az Arab-félsziget szétszórt emírségeit.

A megbékélés jegyében zökkenőmentessé váltak az éves zarándoklatok (haddzs), a világ minden tájáról összegyűlt zarándokok útjuk során, az ország szigorú szabályai miatt, azonban már csak kizárólag vahhabita imámok által tartott prédikációkkal találkozhatnak. A muszlimok számára kötelező mekkai zarándoklatok miatt sok hazatérő terjesztette tovább a vahhabita tanításokat szerte a muzulmán világban. Ez azonban még önmagában kevés lett volna, ahhoz hogy egy globális mozgalom szülessen meg alig fél évszázad alatt.

Olajmilliárdokból finanszírozott szélsőségesség

Szaúd-Arábia megszületésekor, gazdaságilag rendkívül elmaradott volt, korai fejlődését elsősorban az európai gazdasági kapcsolatoknak köszönhette. Az 1938-ban felfedezett hatalmas olajlelőhelyek azonban egy soha nem látott gazdagság, ezzel párhuzamosan a vahhabita tanok soha nem látott terjedése előtt nyitotta meg kapukat.

Bár a vahhabizmus összességében kisebbségi álláspont az iszlám világban, napjainkra mégis igen nagy a befolyása a különböző radikális mozgalmakra az egész Közel-Keleten. A neo-vahhabizmus ma a fő forrása az iszlám szélsőséges erőszaknak a világon, ami ultraradikális formájában képviseli az iszlámot. Geopolitikai helyzete miatt erős befolyása van Katarban, Kuvaitban és az Egyesült Arab Emírségekben is. Jelentős számú követői vannak Jemenben, ahol számos síita muzulmán él.

Annak ellenére, hogy az Arab-félszigeten kívül a vahhabizmus általában népszerűtlen, az iszlám válságövezetekben hatása mindig felerősödik. A Hamász Izraelben a tiszta vahhabizmust képviseli. A vahhabista tanok egyik híres képviselője Oszama bin Láden, maga is Szaúd-arábiai származású volt és fanatikus vahhabita. A neo-vahhabizmus, vagy a vahhabizált ideológiák erősek Egyiptomban (Muszlim Testvériség) és Pakisztánban, ahol gyakoriak a támadások és merényletek a más vallásúak, külföldiek vagy akár saját muszlim lakosságuk ellen. Mindkét országban küzd ellenük az iszlám iskolák többsége.

Megfigyelhető a vahhabita szélsőséges eszmék és a terrorizmus beáramlása Csecsenföldre, Üzbegisztánba, Indonéziába és a Fülöp-szigetekre is, bár valódi támogatottságuk ezekben az országokban csekély. Hasonló a helyzet más válságövezetében is. Napjainkban a legismertebb gócpontnak számító a szíriai és iraki területeken a neo-vahhabita eszméket képviselik az Iszlám Állam még megmaradt zsoldosai. Beáramlása súlyos probléma Kelet- és Közép-Afrikában (Szomália, Nigéria). Hatása Szudánban összességében nem jelentős, bár a vahhabita befolyás érzékelhető a jelenlegi kartúmi rezsimben is.

Nem mindenhol hódít

A vahhabizmus népszerűtlen Bahreinben és szinte teljesen jelentéktelen Ománban, annak ellenére is, hogy szomszédai Szaúd-Arábiának. A vahhabita agresszió mára vereséget szenvedett Algériában és Tádzsikisztánban. Az eszmék mélységesen népszerűtlenek Irak kurdisztáni területein, amely főként az iszlám szúfizmus befolyása alatt áll. Szíria, bár radikális arab államnak tekinthető, pluralista és így nem támogatja, a polgárháborús helyzet azonban ismételten a szélsőségek malmára hajtja a vizet. Jordániában az uralkodó iszlám áramlat a hasimita, amely hagyományosan ellensége a vahhabitáknak. A török muszlimok is elutasítják a vahhabita tanokat, mivel az Első Világháborút követően nagy szerepet játszottak a Török Kalifátus bomlasztásában. Hasonlóan állnak hozzájuk az iráni síiták is, az 1802-es kerbalai incidens miatt, amikor a vahhabiták elpusztították szent helyeiket.

Vahhabizmus Európában

A nyugat-európai bevándorló muzulmán közösségekben is érzékelhető a jelenléte (például Franciaországban), de gyengültek az atrocitások a volt francia gyarmaton, Algériában. Nagy-Britanniában ma is jelen van egy hangos vahhabita kisebbség, de kevés támogatást élvez a helyi muszlim közösségek részéről. A vahhabizmus és az iszlám szélsőség szerepe nem számottevő Németországban, ahol a legtöbb muszlim török és kurd.

Legális és illegális szélsőségek kettős mércéje

Noha elméletben a muszlim radikális csoportok jelentős kisebbséget alkotnak a világméretű muszlim társadalmi mozgalomban, súlyukhoz képest, az erőszakos tevékenységük és az erről tudósító médiának köszönhetően, jóval látványosabban jelennek meg a világ közvéleménye előtt. Jelenleg elfogadott nézetek szerint az ellenük való fellépés során nem szabad szem elől téveszteni ezt a partikuláris jelleget és a Nyugatnak nem a muszlim világ egésze és főleg nem az iszlám ellen kell fellépnie, hanem csak a radikálisok ellen.

Elképzelések szerint amennyiben ez nem így történik, az a muszlim reformmozgalom radikalizálódását, szélsőséges irányzatainak a további erősödését fogja eredményezni. Ez a nyugati civilizáció ellen irányuló veszélyei mellett azért is járna súlyos következményekkel, mert a politikai iszlám a maga destabilizációs és destruktív jellegéből adódóan újabb hosszú évtizedekig elodázná a muszlim országok demokratizálódásának, felzárkózásának a folyamatát, megakadályozva ezzel betagozódásukat a fejlődést jelentő szekuláris világrendbe.

Kérdés azonban, hogy mi a megoldás az állami szintű szélsőséggel szemben, ami már nem illegális terrorista csoportok formájában van jelen, hanem nemzetközileg is elismerve funkcionál? Hogyan kellene kezelni azt a tényt, hogy egy legális államberendezkedés eszméje mindenhol halált hoz, bárhova is csöppen a Földön? Hogy kellene egyáltalán értelmezni a szaúdi vahhabizmust?

Elméletileg és gyakorlatilag is igen nehéz elkülöníteni a szaúdi vahhabizmust az ISIS ideológiájától. Az önszerveződésük erőszakos jellegeinek hasonlósága sem kérdéses. A két "állam" között a különbség szinte csak formális. Az egyik még/már elismert, a másik meg még/már nem.

Vajon ha lemossuk a luxusban, pompában és fényűző kivagyiságban úszó díszletet Szaúd-Arábiáról, akkor nem csak szervezettség mértékére és a külpolitikai státuszokra szűkülnének-e a különbségek? Mégis hol húzódik a két szervezet iszlámmal és a vele elválaszthatatlanul összefogazódó politikai elvek között a határ?

Véleményem szerint ha egy ideológia bármilyen talajra hullva csak erőszakot szül, akkor célszerű végiggondolni újra a humanista elvekre épülő toleranciahatárokat is. Az ISIS ideológiájának elutasítása minden európai számára természetes, miközben a vahhabizmus mint hivatalos államvallás elutasítása sértés, azon nyilvánvaló tények ellenére is, hogy minden megnyilvánulása a Szaúdi határokon túl (igazából még a határain belül is) életidegen.

Csak nekem tűnik úgy, hogy két ugyanolyan szám közé nem merünk egyenlőséget tenni?

Image
Karikatúra az ördög és egy agyatlan vahhabista játékáról (Kép: islamicinvitationturkey.com)

Karikatúra az ördög és egy agyatlan vahhabista játékáról (Kép: islamicinvitationturkey.com)

Eredeti megjelenés: SciArt.eu - 2015.


Megjegyzések

  1. (Megjegyzendő, hogy a „fundamentalista” szó csak a nyugati szakirodalom terminológiájában kapott negatív értelmezést. Valójában ide tartoznak mindazok, akik akár a békés, mérsékelt, akár az erőszakos úton a Korán útmutatásai szerint, vallásos, hithű életet élnek, tehát a muszlim közösség túlnyomó többsége. Az „iszlám fundamentalizmus”, mint politikai ideológia, pedig egy olyan eszmetörténeti áramlat, amely teoretikusok során keresztül az iszlám vallás reinterpretációjára törekedett.)

Felhasznált irodalom

máj 24, 2020
119
11
min read